Archívumok béklyóiban (jelenleg is készülő szöveg)

Az a szöveg, amit most írok sokkalta közelebb áll, egy gyermeki lázálomhoz, érzelmek vezérelte igazságkereséshez, mintsem gondosan átgondolt és megalapozott filozófiai értekezéshez. Elképzelhetőnek tartom, hogy sok helyen zavarosnak, érthetetlennek fog tűnni, vagy egyszerűen naivnak, kevésbé átgondoltnak, de fontos számomra pont ez adja a hitelét. Az intuitív gondolkodás is gyermekkorban a legtisztább, mielőtt a nyelv és más alattomosan megkonstruált rendszerezései a valóságnak merev keretek közé zárják, az elmét az érzékelést, azaz a perszonális valóságot. Ez az írás, szikrákként előpattanó gondolatokat tartalmaz, az elme kovakő, amit hozzá, hozzá ütünk a valósághoz, az viszont, hogy melyik ütéstől kap lángra az anyag, már egy másik történet. Ez a szöveg, alapvetően az archívumot, archívumi gondolkodást igyekszik megkritizálni, kiforgatni önnönmagából. Egy bizonyos nézőpontból jogosan megállapítható, hogy eltúlzom a dolgokat. Nem fűzők kétségeket ahhoz, hogy az archívumra és vonzáskörzetére értéként tekinteni nem balgaság. Igenis egy archívum tiszteletteljesen és méltómód képes „őrizni”. Képes továbbá építeni a világot és többnyire nem káros. A szöveg egy kísérlet egy külső és belső párbeszéd megnyitására. Ha kalapáccsal filozofál az ember, nem azért teszi, hogy pusztán romboljon. A bálványok szétzúzásának nem csupán az aranyszobrok elpusztítása a célja. Ha nehéz kőszerszámokkal hadonászunk viszont vigyáznunk kell, hogy hová csapunk, így mindig szükségesnek tartom a kritika, kritikáját is. A történelmet mitológiákká formázzák, hogy aztán a mitológiákat történelemmé alakíthassák, kánonokat hoznak létre és dekanonizálnak, gyűjtögetnek, szelektálnak, felszentelnek, hamisítanak, kicsiben és nagyban. Furcsa erők, szellemek, hosszú munkákat végeznek az időben és mind halandó lények által. Arról a végsősoron megmagyarázhatatlan mozgatórugókról beszélek, lényegi vonzódásokról melyek fel-fel sejlenek az emberekben, szinte észrevétlenek, mégis cselekvésük legbelső magyarázatai. (Biztos meg lehetne fogalmazni a fentieket sokkalta verbális kommunikációra alkalmasabb módon, az viszont elterelné a figyelmem, időm és energiám a tárgytól és nem lenne több pusztán egy nyelvi bravúrnál.) Az archiválás aktusa ősidők óta az emberi természet velejárója. Archívum alatt pedig nem csupán levél és irattárat értek, mégse szándékozok pontos definícióval szolgálni, hogy akkor mégis mit?. Pontos igazság megfogalmazások helyett, az igazsághoz való közelítés taktikájánál maradva az archívum valamiképp azt a lényegi „intézményt” jelenti, fizikális és nem fizikális formában, amelyben elemei okán összpontosul valamifajta tudás. Hogy elmélyedhessünk tehát az archív- álás, um, kritikájában, meg kell értetnem az olvasóval pár olyan kifejezést, amit használni szándékozok és a furcsaság érzetét keltheti. Azt a gyűjtögető és rendező metódust mely ezer arcot ölt a világunkban valójában egy zsigeri görcs vezérli, a tudás, a hatalom, a világ birtokbavételének a görcse. Nem feltétlenül ennyire egyszerű a dolog, nem fizikai, konkrét izmot érintő görcsről beszélek, inkább egy fajta lelki megfeszülésről. Ennek felfedezésére empirikus úton jutottam és felmerült, hogy pusztán szorongásnak nevezzem, ám a szorongás mégse olyan kifejező. A görcs a szorongással ellentétben sokkalta jobban befolyásolja az egyén cselekvőképességét mint a szorongás. Elmesélek egy személyes történetet, amely nem olyan régen körül-belül három, négy éve esett meg velem és igen erős mértékben hozzájárult a téma köröli gondolataim kialakulásához. Egy erdei séta alkalmával, hirtelen, minden előjel nélkül, furcsa mód, egy mondat ötlött az eszembe, és ahogy tudatosult egyből ki is mondtam, önkéntelenül: ,,egyszer Jézust is elfelejtik”. Ahogy elhagyták az előbbi szavak a számat, olyan megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan nyugalom és béke telepedett rám, amit hirtelen nem tudtam hová tenni így csak élveztem és csendben sétáltam tovább. Csak később kezdem morfondírozni, mégis miért lehett rám ekkora hatással egy ilyen mondat. A mondatot személy szerint eléggé szentimentálisnak gondolom, ahhoz, hogy ne írjam le még egyszer. Jézus tanításait, vagyis a fennmaradt, kanonizált tanításokat, az evangéliumokat egy meglehetősen jó erkölcsi iránytűknek tartom és tartottam mindig. Érthetetlen tehát, hogy mégis miért esett jól elfogadni, hogy egyszer majd ezt és őt is elfelejtik. Sok erdei sétára volt még ahhoz szükségem, hogy rádöbbenjek a mindent átható béke és nyugalom, a titokzatos görcs kilazulásának az eredménye. Az európai kultúra valójában egy hatalmas archívum. Több magja is van tagadhatatlanul. Ősi mitológiákra épülve, megsérülve és jelentősen átalakulva ugyan de még nyomokban őrzi, a többezer éves keresztény, görög hagyományokat. A kereszténység maga egy archívum, a Katolikus egyházról nem is beszélve, melynek a történelem során akkora hatalom összpontosult a kezében, hogy a torzulás szinte minden nemét átélhette ez által. - Anarchista archívum – a hierarchia és hatalom archívum kezelésének a kritikája - anti-archívum – megsemmisíti önmagát. Mert a legnagyobb hatalommal rendelkező archívum a történelem, aki pedig ezt birtokolja az önkényes kanonizálás képességét is, ezáltal meghatározza a görcs alakját a jövő számára, kifáraszt, szorongást kelt az emberben, ragaszkodik a hatalmához, mintha arra számítana valahogyan kicselezheti a halandóságot. Versenyre kel az idővel, mert az egy olyan dimenzió, amit nem képes birtokba venni, és azon, amit nem kaparinthatunk meg csak úgy uralkodhatunk, ha legyőzzük. Az archívum szentségében (görcsében) élő ember inkább hasonlít egy törött számlapú órára, - ami még a mutatók körbeérése előtt igyekszik rendezni számait, kétségbeesetten és hiába és még megtippelni sem képes miért teszi ezt – mint egy élő, élni és megvalósulni vágyó lélekre. Saját archívumot készíteni olyan, mint életmű kiállítást rendezni egy kitalált személynek, akinek a hajdani létezésében nagyon szeretnénk hinni. Továbbá szeretnénk azt is teljeséggel elhinni, hogy az a nem létező karakter valójában mi voltunk. Gyűjteményünkbe menekülünk, az archiválás aktusa kizárólag tünet kezelés, de többre igen gyakran nem képes. Egyetlen szent és lebonthatatlan archívum létezik: a mindenség. Ha könyvtárként képzeljük el minden polcán a jelen található, az éppen történő és semmi más. Ennek az archívumnak minden a része és önmaga oka. Ebből az archívumból kiszakítani bármit is önkényes és a legtöbb esetben olyan vágy vezérli mely felerősíti a görcsöt, az egyénben és a környezetében végül is a társadalomban. A görcs, lebénít, szorongást idéz elő, amely tévutakra terelheti a lelket. Hierarchiához és elnyomáshoz vezet, önkényesen értékké nyilvánít szubsztanciákat, másokat pedig értéktelenek közé sorol és hagyja, hogy megsemmisüljenek, ne adj Isten rendelkezik a megsemmisítésükről. Nézzük csak meg a múlt században, a nácik is megpróbálták létrehozni saját faji archívumukat és az emberiség egyik legnagyobb tragédiájához vezetett. Jogosan merül tehát fel a kérdés, hogy az anarchista archívum személete éljenzi az alexandriai könyvtár végleges megsemmisülését és porrá égését. Valójában ez nem igaz. Elméletben az alexandriai könyvtár szelektálás nélkül másolatot készített minden iratról, ami hatókörébe került. A gyakorlatban nyilván voltak fontos a hatalmat szolgáló aspektusai, a tudás megszerzésére és konzerválására irányulók, amelyek természetesen így hozzájárultak a görcshöz és táplálták azt, valójában sokkalta veszélyesebb az a gondolat mely a végleges pusztulásának a hátterében ált. A legendáriumok szerint I. Omár kalifa parancsára vetették tűzbe a megmaradt irat tömegeket, aki pedig utasítását azzal indokolta, hogy „ha a könyvek azt tartalmazzák, mit a Korán, feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek”. Ez a parancsolat kristály tisztán rávilágít arra az aktusra, amely pont, hogy megrajzolja a kontúrjait az archívumi béklyónak. Ugyanis, - részben hasonlóan -, mint Borgesnél képzeljünk el egy olyan könyvtárat mely maga a mindenség és minden könyvet tartalmaz, azaz minden létezőt. Ebben a világban minden könyv, nincs más csak könyvek. Bármilyen olyan erő, törekvés, ideológia, aktus, amely arra irányul, hogy szelektáljon a könyvek között és eldöntse, emez értékes, amaz nem, hihetetlenül veszélyes lehet. Például: azt vallani, hogy a Korán az igazság egyetlen hiteles forrása önmagában még nem biztos, hogy a lélek görcséhez, vagy archívumi béklyókhoz fogja vezetni az embert. Ellenben létrehozni egy olyan válogatást mely a Koránon kívül minden tudást megsemmisítésre ítél, már egészen biztos, hogy megalapozza a helyet a szorongásnak. Az embert haláltól való félelme is ösztönzi az archívumok létrehozásában. Félünk az elmúlástól mert kiforgatja a birtokunkból azt, amink van, megváltoztatja körülöttünk a világot, így tehetetlennek érezzük magunkat. Az elmúlás szorongást idéz elő a nyugati emberből, ennek enyhítésére az archiválás, érték megőrzés tevékenységét választani kézenfekvő lehet, csak épp nem biztos, hogy hatásos. Egy műgyűjtő különös képességekkel született a világra, olyan műalkotások jelentek meg neki az univerzumba, amelyek az előtt senki másnak és olybá tűnt, csak ő általa férhet hozzá a világ. Lelkiismeretére hallgatva a gyűjtő elkezdte összeszedi, ezeket a különös műalkotásokat egytől egyig, és gondosan elhelyezte őket archívumába, gondolván nem hagyhatja veszni ezeket az értékeket. Szép küldetésnek tűnt, csakhogy az idő telt és egyre több és több titokzatos műalkotást vélt felfedezni a gyűjtő, nem is igen mélyedt el a műalkotások csodálatában, sem a külvilág felé irányuló interpretálásukban. Csupán azzal foglalkozott, izzasztó és fárasztó munkával, hogy összegyűjtse az összeset. A szorongás egyre jobban úrra lett rajta, a gyűjtő idősödött és megingott a hite a korábbi művekben. Újabb és újabb művekkel találta szembe magát és egyáltalán nem volt biztos múlt béli gyűjtésének a hitelével. Rettegett attól, hogy rossz műveket választott ki, attól is, hogy a különös művek észrevételének a képessége egyszer csak majd elhagyja és akkor hiába volt minden. A műgyűjtőt az őrület határán táncolt, mígnem szép kort megélve örök állomra szenderült. Hagyatéka egyesek szerint nem volt más, mint érthetetlen jelek halmaza, mások egyenesen úgy vélték, hogy semmi. Voltak önjelölt műkedvelők, akik értek őrzés és kutatás céljából felhánytorgattak a gyűjteményt, egyes dolgokat kidobtak belőle, másokat átalakítottak, utána pedig büszkén állították, létrehoztak egy archívumot. A műgyűjtő sorosa igen tragikus, hiszen életének jelentéktelen részét töltötte képessége valós használatával, számára adatott meg egyedül a „látás” és ahelyett, hogy gyönyörködött volna a láthatóba, vagy „vakokat” segített volna, akár alkotott volna bármit is, mindent pusztán „lefényképezett” és mivel még ezt se tudta maradéktalanul megtenni, élete nem lehetett több, gátlásokkal, szorongással telített rohanásnál. Jelenkorunk egy nagy rákfenéje a túlstimuláltság. Már szinte közhely lenne arról értekezni mennyire erősen zúzzák szét a figyelmünket az információ áradatok. Nem csoda, hogy a rendszerezés igénye megnőtt. Amikor archívumokat hozunk létre szeretnénk átmenteni a jelent a jövőnek, hiszen mi impotensek vagyunk ahhoz, hogy kapcsolódjunk vele. A személyes archívumaink olyan elemekből fognak állni, amikhez kapcsolódni vágytunk, de figyelmünk hiányossága, vagy egyéb hátráltató tényező, miatt képtelenek voltunk. Mintha a beteljesedetlen, plátói szerelmeinek állítanánk szentélyt, hogy örökké emlékezzünk rájuk, azokra akik sosem voltak a közelünkbe, ahelyett, hogy az adott pillanatban esetleg randira invitáltuk volna őket. Archiválni a jelent amíg múlttá nem válik nem segít a jelenhez való kapcsolódáshoz, a személyes archívum tárgyai az örök vágyakozásra vannak ítélve. Fizikai archívumok helyét lassan átveszik a digitálisak. A digitális archívumok pedig aztán még jobban ellehetetlenítik a kapcsolódást. Ami digitálisan a miénknek tűnik, valójában nagyon messze áll attól, hogy valóban a mienk legyen. Egy digitálisan birtokba vett dolog, egyszerre kelti a birtoklás illúzióját és egyszerre erősíti fel az emberben a vágyat a birtoklásra. Mintha egy nem létező étellel táplálkoznánk, ami egyszerre csillapítja az éhségünket és növeli is. Vannak krónikus gyűjtögetők, ők teljesen összeroskadtak az archívumi gondolkodás béklyóitól. Annyira erős a szorongás bennük, hogy kénytelenek megválni bármilyen tárgytól, amivel valaha kapcsolatba léptek, ez aztán élhetetlenné teszi egy idő után az életterüket. Könnyen lehet szánakozni az ilyen emberen, megsajnálni és egyszerűen betegnek nyilvánítani. Ha az ember néha napján belefut az ilyen mikro-szeméttelepeknek álcázott archívumokba, általában az undor és a sajnálat fogja el. Belese gondol, hogyha meglátogat egy nyugateurópai szépen felújított rendbeszedett, fénylő archívumot az csak apró esztétikai minőségekben tér el a krónikus gyűjtögető kertjétől, lényegileg nem. A szeméttelep az antiarchívum maga. Archívumok intézmény szinten a hatalom kiszolgálói. Nézzük meg a konzervatívizmust, ami, ha klasszikus értelemben véve a változások lassítására törekszik a stabilitás érdekében, akkor is általánosságban ideológiákat, egykori értékeket konzervál, evvel végül is teremt egy aktív archívumot ami közöttünk él, lélegzik és cselekszik is. Nyomot akar hagyni az ember, hogy ráerősítsen a létezésére. megcsinállja a karrierjét, végre valahára kezébe vegye a sorsát, hatalomhoz jusson legalább egy kicsit. a gondolkodok tehát vagyok, már nem kielégitő az egyén számára, archíválok tehát vagyok már sokkal inkább. csakhogy a bökkenő az, hogy ez egy hibás tézis, ugyanis archíválok tehát voltam a pontos megfogalmazás. ha az archíválás aktusán kivül nincs más hatásos elem, az archívum önmagát archíválja így végsősoron semmi más nem lesz belőle mint a görcs (A mult kutatásában keresni a jelent.)